Négy napos hosszú hétvégét terveztem magamnak. Először úgy volt, anyuék feljönnek látogatóba, de sajnos nem így alakult.
Szombat reggel kaptam egy sms-t, hogy Tamás a vonaton ül, és hozzám tart. Ideges lettem vagy mérges? Nem. Visszaírtam, hogy rendben, megyek érte az állomásra. Bár a hétvége e fajta variációja meg sem fordult a fejemben.
Nem tud elengedni. Amikor megláttam az állomáson, és néztük egymást, már potyogtak a könnyeim. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán mert három hónapja most láttam először azt az embert, aki hat évig volt mellettem. A barátomat, a társamat.
Néztem, hogy mi van a kezében, vajon hogy készült, kisebb avagy nagyobb táskával, mert utóbbi azt jelenti, hogy szállást kell neki nyújtanom éjszakára. Végül is nem érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy kell egy semleges hely, ahol el tudjuk tölteni a napot. A folyamatos lelki terrort, az esti telefonokat, azt, hogy mikor megyek haza, és az egyéb irányított kérdéseket már nem bírtam. Azt hittem egyértelmű számára, hogy augusztusban egy óra alatt pakoltam össze, és hagytam ott mindent, amit az utóbbi két évben építgettem-szépítgettem. De ez már nem mehetett így tovább, én akkor hoztam egy döntést, és az álmaimat választottam. Nem tudok ott maradni, az a település, az a város túl kicsi nekem.
Leültünk. Újra és újra elmondtam, hogy mik a vágyaim, amit ő nagyon is jól ismer. Majd jött egy nagy csend.
"Tomi. Te mit akarsz, mik a céljaid, mire vágysz?
Téged.
Ez mit takar pontosan?
Mindent. Nem tudom elképzelni az életet nélküled. Hiányoznak az ötleteid, az, hogy húzol magaddal. Céltalan vagyok".
Hát igen, na pont ez az, amibe én már belefáradtam. Önző lennék? Lehet. Túl sok energiát fektettem már belé. Túl sokat adtam magamból. Belefáradtam abba, hogy mindet nekem kell megvalósítani. Dolgozni azon, hogy színesebb legyen, hogy ne legyünk befásultak. Sokat utaztam ide-oda. Hétvégente nem pihentem. Mennyi mindent agyaltam ki a vonatutakon Pécs felé. Minden olyan lassan haladt.
Én nem tudok megállni. Ha tehetem, egy éven belül háromszor rendezem át a lakást. Ennyire szükségem van a változatosságra, a változásra, mint egy falat kenyérre (bár azt nem szeretem). Utazni szeretnék, világot látni, ameddig csak lehet. Nem akarom állandó jelleggel azt hallgatni, hogy "jól vagy, beszedted a gyógyszereid, eleget aludtál, nem fárasztottad le magad, nem vállaltál túl sokat, esti szuri megvolt?". Ahh.
Igen, a korlátok, tisztában vagyok vele. De miért kell minden nap hallanom?
Most, hogy új munkahelyre kerültem, és megvolt az üzemorvosi vizsgálat, a kártyáimat csak az utolsó pillanatokban terítettem ki a dokinak. Aki elképedt, és láttam rajta, hogy nem hiszi el. Majd annyit mondott, hogy rendben Adrienn, ezt senki nem mondaná meg Magáról. Ez lett volna az utolsó dolog, ami eszembe jutott volna. Azt hittem vashiányos... Csak annyit kért, találkozzunk gyakrabban.
Hazajöttünk. Itt volt Kriszti, filmeztünk, mintha semmi sem történt volna. Szörnyű éjszakám volt. Alig aludtam valamit. Csak úgy kattogott az agyam. Egy szörnyűség volt az egész. Ma, azaz vasárnap tíztől délután négyig pedig elfújtam egy százas zsepit, de úgy látszik ez kellett. Újra és újra elmondtam, hogy nem, ez így nem megy tovább. És tartottam magam a nemhez. És milliónyi érvet felsorakoztattam. Hogy nem tudok megállapodni, még nem. Már késő van mindenhez. Ahhoz is, hogy az utóbbi fél évben megváltozott, és gyűrűt akart adni. Akart.
Nem tudok felvállalni egy gyereket, hiába vágyom rá. Még magammal sem vagyok tisztában. Nem is vagyok olyan állapotban. Miért nem érzi ennek a súlyát, amikor annyit beszéltünk róla?
Nekem nagyon nehéz lesz, mert tény, hogy az az állapot jót tesz majd nekem kilenc hónapig, de utána lehet, hogy rosszabb lesz. Ez a nagy igazság. És mi lesz a picivel? Félek, hogy örököl valamit abból a selejtes emberből, amilyen én vagyok. Ezt nem tehetem meg egy új élettel. Inkább várok még. Még néhány évet, amíg új gyógymódok lesznek. Ha pedig nem, nem lesz gyerekem.
Lehet nem lesz családom, benne van a pakliban. A többféle jövőképem bármelyike megvalósulhat.
Most persze, hogy fáj, de minél messzebb van, annál jobb. Hiszem ezalatt a három hónap alatt már összeszedtem magam. Már az augusztusi döntésemmel elengedtem. Tudom, hogy mit akarok.
És a legfontosabb, hogy nem vagyok egyedül. Sosem.
