Van most egy irinyó-pirinyó lakótársam, egy kutyus személyében. Semmit nem vár el tőlem, csak egy reggeli simogatást, egy kis labdázást. Ezért cserébe pedig olyan feltétel nélküli szeretet ad nekünk (Krisztinek is), ami semmihez sem hasonlítható.
Ha hazaérek már az ajtóban remeg. "Gyorsan-gyorsan simogass meg, játsszunk. Egész nap egyedül voltam, olyan jó, hogy itt vagy". A takaró alá bújik, keresi a kezed. "Simogass még!".
Nekem fenntartásaim voltak vele szemben az elején, de mivel Krisztivel együtt jött, őt is el kellett fogadnom. Most viszont már ott tartok, hogy bármit is csinál, akármilyen istentelen rosszaság, nem tudok haragudni rá.
Ha Krisztivel nevetünk, vagy épp hangosan beszélünk, azt hiszi bántjuk egymást. Na, ő abban a pillanatban jön és rendet tesz. Szegénykém, néma, nem tud ugatni, de próbál, és akkor már mindketten nevetünk. Sőt, van, amikor szakadunk a röhögéstől. Amikor csak úgy átgázol rajtunk, vagy a takaró alól, a semmiből az arcodba néz.
Nem vár el semmit. Ő feltételek nélküli.
