Azt hiszem leküzdöttem, pontosabban megküzdöttem a három hónapos mélypontommal. Viszlát padló, és helló Világ!
Pont egy olyan zenét hallgatok amiben az szól, hogy „you shoot me down but I won't fall I am titanium. Milyen sorsszerű ez is.
A karácsonyt szó szerint túléltem. Igaz, sok időm nem volt készülni rá, de nekem mindig is nagyon fontos volt az a momentum, amikor a másik fél kinyitja az ajándékot.
Most egy olyan helyzettel szembesültem, ami ismételten padlóra tett. A nagy nehezen összeszedett szépkártyás pénzemből vettem a szüleimnek egy kuponos wellness hétvégét, még novemberben. Úgy megörültem, amikor a két ünnep közötti utolsó szobát le tudtam foglalni.
Hát átnyújtottam a névre szóló borítékot, mire az én édesapám közölte, hogy adjam el az utalványt, vagy menjen el más helyettük, mert ő biza nem hajlandó. Nem tudom mi volt a kiváltó oka, annak amit ezért az ajándékért cserébe kaptam. Végül nem mentek el. Már nem is próbálom megérteni. Feladtam. Belefáradtam.
Természetesen a sírógörcs kerülgetett egész szenteste, de ugye több is veszett már Mohácsnál.
Úgy döntöttem most van vége. Én személy szerint eleget próbálkoztam. Tudjátok „szeretetterápia” meg minden. De nem megy tovább. Évek óta hajtogatom, hogy váljanak el. De ez nem az én életem. Adri fogd már fel.
Az év végi kimerültség, a sok stressz és ez a „kisebb” volumenű lelki megrázkódtatás egy hetes karácsonyi ágyban fekvést eredményezett. Alig láttam, szédültem ismét.
27-én a tervezett szerint nem tudtam visszamenni, ettől még idegesebb lettem. 29-én délután erőtlenül, szédülve feltettek a vonatra. Felérve, egyik táskából a másikba pakoltam, és másnap reggel már a pesti repülőtér várójában ültem.
Keep kalm and visit Amsterdam – PIPA. Öt nap megállás nélkül. Majd visszajövetel hullafáradtsággal, de lélekben feltöltődve.
Imádom ezt a kis budai garzont. A reggeleket leginkább. A francia erkélyen való hesszelést, ahogy én hívom. Szeretem nézni egy csésze kávéval és egy cigivel a kezemben, ahogy elsétál előttem, alattam, mellettem a város. Imádok lemenni a piacra és vágott friss virágot venni az asztalra, és azt tervezgetni milyen aprósággal lesz még komfortosabb az egész.
A férfiak… nos ez most egy nagyon nehéz téma, mert magam sem tudom miként állok velük. Odabent lecsillapodtak a kedélyek. Már csak mosolygok az egészen.
Kaptam sok pozitív visszajelzést a munkámmal kapcsoltban, ami doppingol. Néha már igazam is van…Persze mindig igazam van, de most már el is ismerik. Szépítgetem az asztalom. Vittem be személyes dolgokat, amikre jó ránézni, mert feltöltenek, ha holtponton vagyok. Egy kép, egy virág. Ennyi kell.
Furcsa számomra ez az egyedüllét. Nem találom benne a helyem. Persze ismerkedem, de falakkal. Várom azt a tavalyi nyári érzést, ami a lila ködbe repít. A szenvedélyt. Tényleg ez lennék én? Egy 21. századi karrierista Sohanő? Azt hiszem elkezdtem ebbe az irányba haladni. Férfimentesen. A férfiak ellen?
Van most egy fiú, akit még régebbről ismerek, és néhányszor találkoztunk is párszor. Ő is elég erős falakkal él. Éli a saját világát. A prioritásait senkiért sem adja fel, ami becsülendő. Ebben hasonlítunk. A kémia működik, a vonzalom megvan. A csók fantasztikus, és az is, ahogy beletúr a hajamba. Mintha ismerné a gyengepontjaim.
Viszont nagyon hiányzik a spontaneitás. Hogy akár este tízkor érkezzen egy üzenet „Veled szeretnék lenni”. Ha csak tíz percre is. Hogy érezzem, hogy kellek.
Nekem nem kell milliós fizetés, sem luxusautó, kocka has, vagy lakás. A kémia úgyis eldönt mindent. Nekem csak a minimum komfortérzetem kell, a saját anyagi biztonságom, ami jelenleg megvan.
Az viszont igen is nagyon kell, hogy kelljek. Akár éjjel, akár nappal. Öt percre vagy csak egy spontán napra, amikor megnézünk egy filmet, fekszünk egymás mellett az ágyon, megiszunk egy jó bort.
Nem kell beszéd, nem kellenek szavak. Csak a közelség.
